Amikor a döntés eltávolodik az embertől…

#szervezetpszichológia #döntéselméletek #munkalélektan #kiégés #prevenció #munkahelyistruktúra

Amikor a döntés eltávolodik az embertől…

Avagy mit tanulhat a pszichológia a kilencvenes évek területfejlesztéséből?

Az elmúlt napokban édesanyám tudományos és szakmai munkásságából született cikken dolgoztunk, amely a magyarországi területfejlesztés kilencvenes évekbeli kezdeteit és szemléletváltását idézi fel.

A munkája során különösen fontos szerepet kapott egy fogalom: a szubszidiaritás elve.

Ez az elv leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a döntéseket lehetőleg azon a legalacsonyabb szervezeti vagy területi szinten kell meghozni, ahol a szükséges tudás, kompetencia és erőforrás rendelkezésre áll.

A kilencvenes évek magyar vidékfejlesztésében ez a gondolkodás a helyi kezdeményezések, a partnerség és a decentralizált fejlesztési döntések megerősítését szolgálta.

Ahogy olvastam a cikket, pszichológusként egyre inkább egy másik kérdés kezdett foglalkoztatni.

Mi történik az emberrel, ha a döntések egyre távolabb kerülnek tőle, miközben a felelőssége változatlan marad?

Képzeljünk el egy harmincéves szakápolót.

Ápolt, kedves, elhivatott fiatal nő. Szereti a hivatását, kompetensnek érzi magát, és nem gondolja, hogy kiégett volna.

Mégis egy ideje pánikszerű rosszulléteket tapasztal.

Egy pszichológiai konzultáció során hamar kialakul a bizalom, és elmeséli, hogy az utóbbi időben egyre gyakrabban érez dühöt és tehetetlenséget.

Felelősséget érez a betegek biztonságáért.

Látja a problémákat. Jelzi a kockázatokat. Javaslatokat tesz.

Több ápolóra lenne szükség. Egy biztonságosabb ajtóra. Bizonyos munkafolyamatok átszervezésére.

Meghallgatják. Néha meg is köszönik az észrevételeit.

De a döntések máshol születnek, és sokszor semmi nem változik.

"Ha történik valami, engem kérdeznek meg először. De amikor még meg lehetne előzni, akkor nem igazán számít, amit mondok."

Ez egy kitalált eset, de a mögötte húzódó szervezetpszichológiai jelenség nagyon is valós.

A munkapszichológiai kutatások régóta foglalkoznak azzal, hogy a magas követelmények és az alacsony döntési kontroll együttese fokozott pszichés megterheléssel járhat.

Az autonómia, a kompetencia megélése és a munkánk feletti megfelelő kontroll fontos pszichológiai szükségleteinkhez kapcsolódnak.

És itt ér össze számomra édesanyám területfejlesztési munkássága a saját pszichológusi gondolkodásommal.

A szubszidiaritás nemcsak gazdasági és szervezési kérdés. Emberi kérdés is.

Természetesen nem minden döntést lehet helyben meghozni.

Egy kórházban szükség van egységes betegbiztonsági szabályokra, szakmai protokollokra, vezetői felelősségre és központi erőforrás-elosztásra.

De vajon mi történik akkor, ha a központosítás következtében azoknak is beszűkül a döntési tere, akik közvetlenül találkoznak a problémával?

Ha a pedagógus látja, mire lenne szüksége a gyermeknek, de nincs mozgástere?

Ha az ápoló felismeri a betegbiztonsági kockázatot, de nem tud érdemi változást elérni?

Ha egy vállalkozás munkatársa felel az eredményért, de még a kisebb döntésekhez is többszintű engedélyezés szükséges?

A központosítás bizonyos helyzetekben biztonságot, kiszámíthatóságot és hatékony koordinációt teremthet. Más helyzetekben viszont csökkentheti az autonómiát, lassíthatja a problémamegoldást, és erősítheti a tehetetlenség élményét.

Talán ezért érdemes újra elővennünk ezt a több évtizedes gondolatot.

Nem azért, mert minden régen jobb volt.

Hanem azért, mert a szervezetek működésének van egy olyan pszichológiai dimenziója, amelyről gyakran megfeledkezünk.

A felelősség és a döntési lehetőség egyensúlya.

Édesanyám a gazdasági és területi fejlődés szempontjából foglalkozott ezzel az elvvel.

Engem most az foglalkoztat, hogyan hat ugyanez az elv az emberi működésre, a motivációra, a mentális egészségre és a munkahelyi kapcsolatainkra.

Mert lehet, hogy néha nem az ember alkalmazkodóképességével van a probléma.

Hanem azzal, hogy egy olyan rendszerhez kell alkalmazkodnia, amelyben felelősséget várnak tőle, de nem biztosítanak hozzá megfelelő döntési lehetőséget.

Vajon mennyi munkahelyi szorongás, frusztráció és tehetetlenség mögött húzódhat meg ez az ellentmondás?

És vajon milyen szervezeteket építenénk, ha a döntési jogokat és a felelősséget tudatosabban hangolnánk össze?

A bemutatott eset fiktív, szemléltető célú. A pánikszerű tünetek kialakulása többtényezős, ezért nem vezethető vissza automatikusan a munkahelyi körülményekre.